Parti Nagy Lajos, fotó: Szüts Miklós

Nem szeretem a kólát, nagyon rétegzett viszony ez, szénsav-kaleidoszkóp,
érzetek, metafora, gombhoz a legenda nagykabátja.
Ügyes, evidens holmi, mehr luft, bonyolult és pimf átjárások rendszere,
hát igen, mint a kóla, mondom a szerelmemnek a korculai Lumbardán
egy nappali bárban, ahol immár tizenegy éve minden nyáron iszunk egy kólát.
Coca, a klasszikus két decis üveg, jégkocka, citrom, nádszék, napernyő.
Rituálénk persze a szigetről szól, a nyárról, a szabadságról, egymásról.  
Igaz, a sört se szeretem, de a sör más, a sör volt, a kóla lett: ha a sör Magyarország,
akkor a kóla a létezett szocializmus, úgy, ahogy van, úgy, ahogy nincs.
„A Google keresője 2018 november huszonkettedikén,
23.12-kor 0,51 másodperc alatt 412 millió találatot dob ki a Coca-Colára.”
Ha ezt a bővített magyar mondatot fülembe súgja anno
valamelyik barátom a Velence-szálló bárjában, mit gondolok vajon?
Hogy kész, vége, beállt szegénynél a nyugati kólamámor?
S már bele se merek majd inni a kis pohárba előttem?
„Ötcentes, szódás gyökérnedv-hűsítő”létére civilizáció-metafora
lett e bolygón, oly megkerülhetetlen, mint a –
holott csak víz, cukor, kólaszirup, koffein, citrus, fahéj, vanília
és más titkok, nem sorolom, így valahogy, meg a tévedhetetlen felhajtóerő.  
Vörösmartynál fölfelé megy a borban, mármint a gyöngy,
de a kóla nem fröccs, a kólában haránt-, szét-, összezajlik,
fáradhatatlanul strabancol a szénsav, az égbolt összes hunyorgó fogaskereke.
A Coca-csillagrendszer van és nincs, súlyos és szerteszáll a szájban,
cola volent, állaga szerint akár a nyelvhez is hasonlíthatnám,
anyag és mégsem.  Ötven fölött mindenkinek megvan a maga első kólája,
valahogy úgy, mint Proustnál a Madelaine-teasütemény,
és aligha írható le a szeretem-nemszeretem tengelyén,
a cigarettát se szereti az ember, viszont dohányozni jó.
1968 júniusában elkezdik palackozni, nyár végén bevonulunk Csehszlovákiába.
Varsói Szerződés, a hangsor, mint valami krákogás, frusztrált trombitajel,
bevonulunk, rossz és elkerülhetetlen többes szám, apám igen, én nem, nekem
(szül. 1953) szerencsém van, ő se jókedvében, de ez messze vezet,
át se kell mennie a határon, főhadtáp, táplálják a hadat, tán még kóla is,
harci helyzetben a főtiszti karnak tovább kell ellátódnia az orra hegyénél,
noha a békaharc a legvidámabb burukkban sem szünetel.
Mint egy nagyívű szisszenés: KGST -- ki emlékszik erre a betűszóra?  
Még a VBK hagyján, bár a sokkal komolyabb rumoskólának ugyanaz a logikája,
a gyöngy apró léghajói szállítják a rumot, föl, föl, ti rabjai, a fejbe.
Szőke kóla, barna kóla, valahogy meg kellett különböztesse a nép a jaffától,
ami azért komoly vetélytárs volt. Ült az örök Kevert a zsűriben,
vakarta a fejét, nem döntött, egyszerű párttagként hogy is?
Döntsön a szebb jövő odafönt, gondolta. Egy ingpulóver nem csinál nyarat.
Eleinte a kóla volt a nyugat, aztán minden nyugat lett a maga keleti módján,
s az is maradt. Széchenyi, e kiművelt emberfő pár éve, már amihez képest,
Nagycenken intenzív palackozásba fog, haladéktalanul le is tartóztatják,
rács mögött a Cola-gróf, írja a pártlap, ez is hozzájárul a betegségéhez.
Három tavasz ünnepe, irodalmi színpad, a KISZ elveszíti élcsapat-jellegét,
lényegében nincs, ez a tömegnincs neki az erős vanása. Terjed a retrográd vicc:
mi a különbség az új gazdasági mechanizmus és egy lapát szar között? Hát a lapát.  
Akár a köd, meglódul a megállt idő, Gothár és Bereményi 81-es remekművében  
Znamenák Köves Diniként tántorog katonaruhában a mocsokkal vastag pesti utcán.
És lassan vége, és lassan kezdete, máig nem tudom torokszorulás nélkül nézni,
minden lumbardai kóladélben szóba kerül, hogy vajon a konkrét filmre emlékszem
avagy arra, amivé és ahogy átpörgött bennem harminchat év alatt?
Uramég, megszállott, megszállt, megszépült kesernyáj életünk,
mennyi idő, mennyi elkószált idő! Mindazonáltal ki tudnám számolni,
hány liter kólát ittam meg életemben, s hányszor lehetne benne megfürödni.
Orvosilag legjobb gyerekeknek evőkanállal, erősen hűtve, hányinger ellen.
Dübörögnek a kabócák, a nyár varrógépei, az utolsó korty fölött mesélem
a szerelmemnek, aki a feleségem és fordítva, elmesélem 68 említett telét,
mikor először kólázni mentünk, kis disszidensek, egy novemberi szombat,
mit igyunk? hát mit is? például mi lenne, ha kólát?  Egy üveggel
rendeltünk négyen, Székesfehérvár, alpakkatálcán hozza a bárpincérnő,  
hosszan kitartva hozza, mintha messziről, egyenes derék, felemelt orr,
prepushup, a négy kamasz egy pillanatra Bécsben érzi magát,
netán Jugóban, ami félbécs, plusz a tenger, utolsó cseppig, boldogan.
S az asztalon kis ékszerünk, ott állt a kóla.
„Hogy otthonunk volt-e vagy állat óla”, idézem neki Kosztolányit,
Hajnali részegség. Aztán megisszuk, mielőtt végképp kileheli a lelkét,
bár, hogy a szénsav lenne a lélek? S a lélek-íz a bennfoglalt idő?
Ha igen, ha nem, emlékkóla, élőimhez, halottaimhoz, hozzám tartozik.

Idén ötven éve kezdődött a Coca-Cola hazai palackozása, az elmúlt fél évszázad történetéről itt találsz bővebb információkat. Az alkalomból népszerű magyar írók, költők az évfordulóra készített eredeti műveit osztottuk meg olvasóinkkal itt, a Coca-Cola Journey-n. Elolvashatod őket itt, itt, itt, itt, itt és itt.