Cserna-Szabó András, fotó: Valuska Gábor

Cserna-Szabó András: Keleti kóla

„SZŐRHAS: Mi a kémiroda címe?

ÉN: Fogalmam sincs.

SZŐRHAS: Hogyhogy?

ÉN: New Yorkban egymillió ház áll. Nem tudom kitalálni.

SZŐRHAS: Nem értem… á, most már értem. (Feláll, nekem esik a gumibottal.) Megmondja vagy nem mondja?

ÉN: Nem tudom, hiába akarja kiverni belőlem. Nincs bennem.

SZŐRHAS: Miért nem tudja?

ÉN: Autóval jöttek értem, nem néztem. Rendszerint tökrészegen szállítottak haza.

SZŐRHAS: Miért nem mondta előbb? Szóval tivornyáztak. Mit ittak?

ÉN: Csupa nehéz szeszesitalt.

SZŐRHAS: Például?

ÉN: Coca-Colát, ginger ale-t és hasonlókat.

SZŐRHAS: Disznók!”

Ez a párbeszéd az ávós vallató és Faludy György költő között hangzott el az ötvenes évek elején az Andrássy út 60. pincéjében.

Ugorjunk most nagyjából egy évtizedet. A helyszín még mindig Budapest. Igaz, nem pince, hanem egy jókora „polgári” lakás.  

Pierre megérkezik a házibuliba, Vilma (Wilman Péter) már a földön hever, izzadt és kába. Magához hívja Pierre-t. Sötét van, mindenki táncol, szól a rock and roll, megy a tévé. A lakás tele srácokkal és csajokkal. Valamikor a hatvanas évek közepén vagyunk. Túl a megtorláson, de az alagút vége – és a fény – még nagyon messze. Vilma felül, kezében egy literes Coca-Colás üveg (üveg, ez még később fontos lesz!), és megkínálja Pierre-t a palack alján lötyögő barna léből. „Ezt kóstold meg. Már mindenki ivott. Már mindenki ivott egy csöppet. Teljesen kikészít. Pierre, én már nem látok. Már képeslapokat látok tőle.”

Pierre belekortyol és kiköpi.

„Mi a szar ez?” – kérdezi.

Vilma kiokosítja. Ez Coca-Cola, és az apjáék hozták Londonból. „Egy egész üveggel!” Oltári, őrület, teljesen kikészít!

Ez a jelenet a Megáll az idő című filmből való, mindenki ismeri: Gothár és Bereményi filmje klasszikus.

Nagyapáinknak tehát fogalma sem volt a kóláról, azt se tudták, eszik-e vagy isszák. (Hacsak nem járták meg Amerikát, mint Faludy.) Apáink életébe pedig úgy lépett be a kóla, mint valami misztikus, burzsoá, imperialista, kábító, sötét, bűnös ital, valami modern és barna abszint, amiről sokáig csak hallottak, de soha nem itták. Nem, nem, valaki ivott már ilyet, nem is valaki, inkább valakinek a valakije, az apja hozta Londonból vagy Amerikából (esetleg Jugóból?)

1968-ban – hosszas tárgyalások után – elkezdődik a Coca-Cola magyarországi gyártása. Ez aztán a konszolidáció! Van egy barátom, aki szerint a rendszerváltás kezdetét nem a Nagy Imre-újratemetéstől, nem a szovjet csapatok kivonulásától, és még csak nem is az első szabad választásoktól kell számolni, hanem 1988. április 29-től, amikor a legelső McDonald’s étterem megnyílik Budapesten, a belvárosi Régiposta utcában. A kádári konszolidáció (Trabant, balatoni nyaralás, panellakás, Tisza cipő, Trapper farmer, Illés és Omega, Lehel hűtőgép, Kőbányai világos, Sokol rádió, Hofi Géza, stb.) szimbolikus dátuma tehát 1968. június 17., mikor a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai gyárában az első kétdecis kólásüvegbe magyar kóla kerül (3 forintba kerül a kóla, 3 forint a betétdíj). Ezt még a Népszabadság sem hagyhatja szó nélkül: „Mostanában sokat gondolok azokra az időkre, amikor is a Coca-Cola bűnös italnak számított, szinte megtestesítője volt az imperializmusnak. (…) Ilyen meggondolások alapján jelent meg nálunk is a Coca-Cola. Bevallom, kissé félve kóstoltam meg s miután lenyeltem, azért titokban figyeltem magam: nem szőrösödik-e a szívem, nem lóg-e szivar a szám sarkában, mint afféle sematikusan ábrázolt fináncoligarchának. Semmi ilyen nem történt, változatlan anyagi helyzetben levő, s továbbra is szocialista szemlélettel áthatott magyar állampolgár maradtam. Ezen felbátorodva, sőt vérszemet kapva a minap megint Coca-Colát akartam inni. Nem sikerült. Sorra jártam mindazt a helyet, ahol feltehetőleg árulnak ilyesmit, ám hiába. Kiderült, hogy mihelyt érkezik egy szállítmány Coca-Cola, a vendégek eléggé el nem ítélhetően s mohón fölisszák az egészet. (…) Emellett azt is tudni vélik egyesek, hogy a Coca-Cola-cég európai anyavállalata nemcsak az eredeti receptúra betartását ellenőrzi nálunk, hanem az elárusítóhelyek hűtési lehetőségeit is. Ezen az alapon több üzletet kizártak a Coca-Cola eladásából, mivel a melegen árusított ital élvezhetetlen, kompromittálja a céget. Így nem maradt más választásom, ittam egy pohár sört. Hogy is mondjam, kézmeleg volt és a fele hab. S eltűnődtem, milyen jó is, hogy a kőbányai sörgyár nem olyan kényes márkájára, mint a Coca-Colások.”

Hat évvel a magyar kóla gyártásnak elindulása után születtem, az én gyerekkoromban a kóla már azért nem volt akkora szám, mint mondjuk a hatvanas évek végén vagy a hetvenes évek elején. De abban még azért hittek néhányan­ – legalábbis ezt olvasom egy 1979-es Szabad Földben –, hogy ha közösülés után kólában fürdenek, akkor nem lesznek terhesek. Drága fürdő lehetett, drágább, mint Kleopátra tejfürdője: 1973-ban egy liter Coca-Cola 12 forintba került, egy liter tej pedig 5 forintba.

A kóla tehát viszonylag drága volt, főleg étteremben. Ha vendéglőbe mentünk a családdal, mindig kólát kértem, és hiába szólítottak fel a szüleim, hogy ne igyam meg a leves előtt, mert nem kapok többet, én mindig megittam a leves előtt. Aztán vagy sikerült kikunyizni egy második üveggel, vagy nem. (Amikor nem sikerült kikunyizni, nem azt mondták, mármint a szülők, hogy egy kis üveg kóla drágább itt, mint a főétel, hanem azt, hogy elromlik tőle a fogad, kisfiam, és nem fogsz aludni rendesen, amúgy is olyan vagy, mint a bagoly, éjjel fenn vagy, aztán az iskolában alszol nappal. Ebben ugyan volt valami, de a kólának ehhez semmi köze…)

Ez már a nyolcvanas évek: Rambo, Madonna, Star Wars, Michael Jackson… De azért nálunk a Coca-Cola maradt Amerika első számú szimbóluma. Minden gyerek eldöntötte, hogy Solo vagy Luke, hamburger vagy hot dog, valamint Coca vagy más márka. Kóla ugyan volt, de elég ritkán. Vasárnap, buliban, vendégségkor, szülinapon, étteremben… De dobozos kóla nem volt, vagy csak nagyon ritkán. Nehéz ezt ma már elképzelni, de dobozos sör és üdítő az nem létezett a közértben, csak a dollárboltban meg az ajándékkosárban. Ez lett tehát az igazi menőség! A dobozos sör és a dobozos kóla. Nem is a kóla, hanem maga a doboz! A nyolcvanas években Szegedtől Sopronig, Debrecentől Pécsig minden magyar gyerek és fiatal üres sörösdobozt gyűjtött (ebbe a fogalomba, hogy „sörösdoboz”, beletartoztak a kólás- és egyéb üdítős dobozok is). Volt, aki gúlát épített a tévé tetején a gyűjteményéből, volt, aki a függönykarnison rakta sorba – mint például én. Aztán, ha vendég jött, mutogattuk: ezt a Coca-Colát külkereskedő nagybátyám itta a londoni reptéren, ezt a Tuborgot stewardess nagyanyám a koppenhágai állatkertben, ezt a Fantát meg anya meg én ittuk közösen a pláza parkolójában, a büfé előtt, amikor múlt hónapban megvettük apának a SANYO hifitornyot Bécsben (ezt az utóbbit lehetett Gorenje hűtőládával is mesélni).

Mi a nyarakat a nyolcvanas években a jugó tengerparton töltöttük. Mindig egy hónapot, ennyi szabadsága volt a szüleimnek. Mindig sátorban, kempingben. És Jugóban a kempingben – meg mindenütt – lehetett dobozos kólát, sört kapni. Sokfélét. Nem Magyarország volt ugyanis a nyolcvanas években a kommunista blokk legvidámabb barakkja – ez egy közkeletű baromság! Hanem Jugoszlávia. A gulyáskommunizmus sehol nem volt a csevapszocializmushoz képest! A fél Jugó NSZK-ban dolgozott vendégmunkásként, aztán nyáron a fél NSZK a jugó tengerparton nyaralt (+ hollandok, osztrákok stb.). Volt pénz (mit pénz! márka!), nyugati autó, Levi’s farmer, Arena fürdőgatya, Adidas cipő, Yugoton lemez, Donald rágó, Vegeta, Asterix-képregény, Napoleon konyak, Music TV és persze dobozos kólák és sörök minden mennyiségben. Ez egy sörösdobozgyűjtő tizenéves kiskamasznak maga volt a Paradicsom. Csak bele kellett mászni a makarskai kemping szemeteskonténerébe, és kikukázni a kólás LIMITED EDITION-öket, meg a jugó, csehszlovák, német, holland, osztrák sörösdobozokat, aztán lehetett vele vagánykodni otthon, Szentesen a többi srác előtt. Persze, nem azt mondtuk a haverjainknak, hogy kukáztuk, hanem, hogy kaptuk apától, megittuk, és eltettük a dobozt. (Meg láttuk Prince-t, Bruce Springsteent és a Dead or Alive-ot az MTV-n, amíg ők – szegény, vidéki, késő kádárkori lúzerek – a nyomorult Zenebutikot bámulták itthon a bakonyi erdőt ábrázoló, egész falas tapéta árnyékában.)

Azt a lecseszést nem írom le szó szerint, inkább az olvasó fantáziájára bízom, mikor a szentesi Közegészségügyi és Járványügyi Állomás (KÖJÁL – ­ma ÁNTSZ, vagyis Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat) főorvos vezetője (anyám) ránk talált egy jugoszláv tengerparti kemping szemeteskonténerében, mikor éppen gyűjteményünket bővítettük néhány új kiadású Coca-Colás dobozzal.

Hát, talán ma ennyit Kelet-Európa és a Coca-Cola találkozásairól…

 

Idén ötven éve kezdődött a Coca-Cola hazai palackozása, az elmúlt fél évszázad történetéről itt olvashatsz bővebben. Az alkalomból népszerű magyar írók, költők az évfordulóra készített eredeti műveit osztjuk meg olvasóinkkal itt, a Coca-Cola Journey-n. Gyere vissza jövő csütörtökön is az újabb írásért!