Bornai Tibor, fotó: Németh Gabriella

Bornai Tibor: A Coca-Cola és én

          Mélyen a szocializmus rejtekén valamelyik újságban megjelent egy kép Elvis Presley-ről, ahogy lehunyt szemmel énekelt és éppen nem állt egyenesen – talán tántorgott, talán csak az előadás hevében hajladozott, már nem deríthető ki –, és alatta egy mondat állt, aminek csak erre a részletére emlékszem: „ … a Coca-Cola-mámorban fetrengő nyugati ifjúság….”

Még nem volt internet, mobiltelefon, de tévécsatornából is csak egy működött, valós információhoz tehát nem juthattam. Az egyetlen ilyet, a Szabad Európa Rádiót műszaki eszközökkel zavarták. Főleg sistergést lehetett hallani a megadott frekvenciákon. Én mégis úgy éreztem, szívesen fetrengenék abban a bizonyos Coca-Cola-mámorban. Az embernek úgy csináltak kedvet annakidején valamihez, hogy tiltották. Nem számítottak a „csakazértis” effektusra. Azért a hírek megállíthatatlanul áramoltak, tudtuk, hogy mi után kell vágyakoznunk. Farmernadrág, Beatles együttes, Coca-Cola.

Aztán hamarosan eljött a személyes találkozás pillanata is. Egyik vidéki rokonunk meglátogatott bennünket a férjével, Budapesten. Nálunk is aludtak. Másnap bementek a belvárosba kirakatokat nézni. Nekik nagy élmény volt a Kígyó utca, a Váci utca, a Felszabadulás tér. Aznap valami különös zsákmánnyal tértek vissza a bevásárló körútjukról. Egy szép üveget mutattak, ami valami fekete folyadékkal volt megtöltve. Tudom, hogy valójában sötétbarna volt, de a bambihoz, málnaszörphöz, utas üdítőhöz képest sokkal sötétebbnek látszott, nekem, kisgyereknek, úgy tetszett, fekete.

„Ez Coca-Cola!” jelentették be ünnepélyesen. „A Jégbüfében vettük!”
Az árát is megmondták, ha jól emlékszem, hat forint negyven fillér volt üvegje. Egy vagyon. A rokonok gazdagok voltak, mi ilyesmit nem engedhettünk volna meg magunknak.
Az italt mindenkinek odakínálták megkóstolásra. Apu nem szólt egy szót sem. Anyunak nem ízlett. A húgom nem kért, mert a színe nem tetszett neki. Én két kortyot is ittam. Próbáltam hasonlítani valamihez az ízét. Kávé? Orvosság? Tea? Egyik sem.

A tiltott ital semmivel össze nem hasonlítható zamatát éreztem. Ami tilos, az finom. Akkor is, ha már nem tilos. Biztosan ezt itta Elvis is. Naná, hogy ezt itta! Akkor most én is egy kicsit Elvis lehettem. Meglegyintett a félelem, hogy mindjárt rám tör a mámor és én is fetrengeni kezdek, de nem így történt. Maga az érzés volt „fetrengés”. Farmerom még nem volt. Magnóm sem, amin Beatlest hallgathattam volna, de Coca-Colát már ittam!

Másnap az iskolában el is dicsekedtem vele. Osztálytársaim abban a külvárosi általános iskolában hitték is meg nem is, hogy engem ilyen szerencse ért. Irigyeltek, nagyképűnek tartottak, de legtöbben azt gondolták, lódítok. Még hogy Coca-Cola! Kinevettek.

Abbahagytam a dicsekvést. Megelégedtem azzal, hogy tudom, amit tudok. Világpolgár lettem, lehetnék akár „nyugati ifjú”, és egyszer majd azért is annyit iszom a Coca-Colából, amennyitől kedvemre fetrenghetek. Mindent ki kell próbálni. És jöhet a farmer is, meg a Beatles! Itt vagyok, Világ! Érezzem az ízed!

Sok év telt el. Gimnazista voltam már, és suli után felmentem barátkozni az egyik osztálytársamhoz. A szülei nagyon gazdagok voltak. A délután közepén egyszer csak nyílt az ajtó, és egy kerekes zsúrkocsit tolva, megjelent a nagymamája.
„Ferikém, itt az uzsonnád.” A tálcán, egy tányéron két szelet nápolyi és egy üveg Coca-Cola állt. És egy pohár. Nekem nem hozott.

Az idők során a Coca-Cola az életünk része lett. És amikor már azt hittem, mindent tudok róla, egy új tulajdonsága derült ki. Az unokám megbetegedett. A gyomrára panaszkodott. Az orvos erre azt tanácsolta, „menj haza, kislányom, és igyál sok Coca-Colát. Attól majd rendbe jössz”. Elképedtem. Szóval még gyógyszer is? És tényleg. A gyereknek pár nap múlva kutya baja sem volt.
Mint most mindannyian, én is a Coca-Cola kortársaként töltöm időmet ezen a Földgolyón. És nem bánom, hogy így van.

 

Pont fél évszázaddal ezelőtt kezdődött a Coca-Cola hazai palackozása. Az elmúlt 50 évben történtekről itt olvashatsz bővebben. A kerek évforduló kapcsán népszerű magyar írók, költők írtak arról, nekik mit jelent a Coca-Cola. Az ő eredeti, erre az alkalomra készített műveiket osztjuk meg olvasóinkkal itt, a Coca-Cola Journey-n. Nyáry Krisztián és Cserna-Szabó András alkotását itt és itt találod. A következő írást jövő csütörtökön olvashatod, várunk vissza!